Silent Hill 4: The Room

És igen, néhány hónap után újrakezdtük, és szerdán (egyébként Valter nevenapján), 5 nap kitartó nyomozgatás, szelleműzés és szellem elől menekülés után Floor-ral és szingalungával karöltve végül megmentettük South Ashfieldet a Sátán eljövetelétől. A Silent Hill 4: The Room-ról már több apró hülyeséget és észrevételt is írtam ide a blogra korábban, végigjátszani azonban csak most sikerült.

A történet főszereplője a teljesen átlagos Henry Townshend, aki egy teljesen átlagos életet él egy (elvileg) teljesen átlagos lakásban…egyetlen vétke az, hogy mégiscsak rossz helyre költözött. Már több hónapja ott éldegélt, amikor egy borzalmas rémálom után arra ébredt, hogy az ajtaját valaki belülről beláncolta, az ablakok nem nyílnak, a fürdőszoba falán pedig egy nagy lyuk tátong. Így veszi kezdetét (csupán) kb. 10 órás rettegésünk és bolyongásunk a sorozatgyilkos Walter Sullivan életének legfőbb helyszínein, aki valamilyen relytéjes módon nagyon is kapcsolódik Henry lakásához. “Hősünk” először csak saját otthonának fogságából próbál menekülni, de ez a menekülés lassan nyomozásba fordul, míg végül rájön, hogy a kijutáshoz Sullivant kell megállítania… Henrynek nem kell azonban sokáig egyedül kóborolnia a hosszúra nyúlt rémálomban. Egy idő után csatlakozik hozzá a szomszéd lakás lakója, Eileen Galvin, valamint a 302-es előző lakójának, Joseph Schreiber-nek az időről időre feltünedező naplóbejegyzései is segítik.

A Silent Hill sorozat többi darabjához kevesebb hasonlóság kapcsolja ezt a részt, mint a 3-mat, vagy a 2-t. Itt ugyanis egyik helyszínről a másikra nem gyalog, autóval, metróval vagy egyéb szokványos közlekedési eszközökkel jutunk, hanem a Henry fürdőszobájában lévő, egyre táguló lyukon keresztül, és ugyanilyen képződményeken át jutunk vissza a “főhadiszállásra”. A másik eltérés, amit akár hibának is felróhatunk, hogy Silent Hill klasszikus üres, ködös utcáin sajnos egyszer sem fordulunk meg.

Ami azért mégis hasonló a korábbi részekhez, az a harcrendszer. Ugyanúgy, mint a korábbi részekben, itt is egy gombot kell nyomva tartanunk, hogy Henry térképnézés helyett megcsapja az ellent és tárgyhasználat helyett hátraugorjon. Az egyetlen probléma itt az volt, hogy kicsit lassan reagált néhol, pl. én már elkezdtem nyomogatni az ütést, de Henry még éppen hogy emelni kezdte a baltát. Ezt viszont könnyen kiküszöböltük azzal, hogy nem a szörny szájában állva kezdtük el az egész akciót, hanem emelt baltával közeledtünk felé, így a lassúság nem okozott nagyobb gondot egy kis gyorsan múló idegességnél. A gyógyítás is a megszokott módon megy, nehézségi szinttől függően több vagy kevesebb nutrition drink és medical kit volt szétdobálva a különböző helyeken.

Azért pozitív változtatás is történt a sorozathoz képest: szinte teljesen megszűntek a hülye kameranézetek! Mindössze egy, max. kettő helyen fordult elő, hogy nem láttuk a szörnyet, amivel harcoltunk. Ezen kívül, kinek több, kinek kevesebb örömre ad okot az, hogy a 302-ben belső nézettel közlekedünk. Az elején ez egy kicsit furcsa lehet, de nem nehéz hozzászokni, és addig, amíg a szellemek nem kezdik megszállni a lakást, nincs is vele gond. Ugyanis a történet előrehaladásával párhuzamosan Henry otthonában elhatalmasodik a kosz, és vele együtt a szellemek is. A szelleműző gyertyák elhelyezését eléggé megnehezíti a belső nézet, ha egy kicsivel arréb vagy feljebb “nézünk”, mint ahová a gyertyát tenni lehet, akkor már rögtön “I can’t use this here” szöveggel találjuk szemben magunkat. Ez nem lenne baj, ha el lehetne pepecselni a gyertya-elhelyezéssel időtlen időkig, de a szellemeknek megvan az a hatása, hogy ha túl sokáig közel vagyunk hozzájuk, akkor sebződünk. A szellemek egyébként a lakásban szinte bármit megszállhatnak a faliórától kezdve az ajtó kukucskálóján át a hűtőig, és bár egy idő után maguktól is eltűnnek, ha a szent gyertya-készletünk engedi, mégis érdemes őket rögtön kiűzni mindenhonnan, mert a szoba megszállottságának foka hatással van a történet végére.

A kóbor lelkek inváziójával sajnálatos módon nem csak szerény hajlékunkban találkozunk…a szörnyek mellett Walter áldozatainak lelkei is ott bolyonganak minden helyszínen, legalább a terület felén. Közelkerülésük hasonló hangeffektekkel és (Henry számára) fejfájással jár, mint az otthoni szellemeké, csak éppen ezek amint észreveszik, hogy beléptünk a területükre, rögtön úgy tapadnak ránk, mint a legyek a légypapírra, és nagy vérszomjjal igyekeznek szerencsétlen Henry beleit kicsit meggyömöszölni. Ellenük is vannak azonban fegyvereink, bár nagyrészt még így is muszáj a nyúlcipőhöz folyamodni a ritkaságuk miatt. Mintha még nem lenne elég a nehézségekből, a játék második felében magával Walterrel is többször összetalálkozunk, aki bíztató mosolyán kívül néhány Henrybe eresztett pisztolygolyóval és gonosz nevetéssel “örvendeztet meg” minket.

A felsoroltakkal szemben azért meg kell említenünk Eileent, aki ugyancsak a játék második felétől szegődik Henry mellé, és Maria-nál (ő a 2. rész főszereplőjéhez, James-hez társul) sokkal aktívabban részt vesz a szörnyek írtásában először lila kistáskájának, majd később innen-onnan összeszedett egyéb fegyvereknek a segítségével. Emellett viszont korábban elszenvedett sérülései miatt hajlamos a lemaradásra, és minél tovább sebződik, annál inkább megszállja valami. Ennek következtében bármikor elkezdheti törött karját még rosszabb formába hozni, illetve értelmetlen halandzsa kíséretében a szellemekhez hasonló hatásokat kifejteni, ezért jobb, ha vigyázunk rá.

A fejtörők ötletességben hozták a megszokott színvonalat, a nehézségüket ezúttal viszont nem lehetett állítani, és kevesebb volt belőlük, mint az előző részekben. Nem találkoztunk relytéjes versekkel, ajtónyitó kódból is csak egy volt. A játék alapkövét, a 302-es lakásba való állandó visszatérést viszont nagyon jól beleépítették: több tárgyat is haza kellett vinni, hogy otthon kikupáljuk őket, mint pl. egy metrókocsiban talált koszos érmét, ami az otthoni mosogatótálban letisztítva vált használhatóvá.

A grafika és a zene hozták a megszokott, nagyon jó színvonalat. A helyszínek a maguk véres, rozsdás módján szépek és jól kidolgozottak voltak, a karakterek pedig teljesen realisztikusak, de a 3. rész rengeteg szeplőjéből semmi nem maradt. Mindent összevetve, amikor nem én játszottam, csak nézőként voltam jelen, a látványvilágnak köszönhetően szinte olyan volt, mintha egy filmet néznék. Akira Yamaoka gyönyörű, kellemes, valahol mégis ijesztő zenéje az előző részekből már ismerős, hamisíthatatlan Silent Hill-hangulat kulcsfontosságú részeként most is hozzájárult folyamatos szorongásunkhoz.

A korábbi Silent Hill-ekhez hasonlóan itt is jó sok, számszerint négy befejezést hozhatunk ki. Az hogy melyik befejezést kapjuk meg, főleg attól függ, hogy mennyire vigyáztunk Eileenre és hogy mennyire űztük ki a szellemeket a 302. lakásból. Azt hiszem, mind a négy méltó befejezése a történetnek. Ezúttal viszont nincs közöttük sem UFO ending, sem olyan, amihez esetleg más dolgokat is csinálnunk kell, mint amit az eredeti történet megkíván.

Meg kell említenem még az extrákat, hiszen ezek a sorozat kihagyhatatlan részeiként itt, a The Room-ban is megtalálhatóak. Sajnos lényegesen kevesebb van belőlük, mint idáig. Kihozhatunk egy-egy újabb szerelést Cynthiának és Eileennek, kevesebb viszont az extra fegyver, és lényegében egyetlen poénos dologért sem kell küzdenünk, mivel viccesebb extrából csak egy van. Ha játszottunk a 2. résszel, akkor nagyon sok érdekességet fedezhetünk fel, ugyanis a két rész több helyen is kapcsolódik. Ezek nem mennek a történet megértésének rovására, de érdemes figyelni rájuk.

Mindent összevetve, a Silent Hill 4: The Room eltér a Silent Hill sorozat többi darabjától a játékmenet és még pár újítás miatt, így az előző részek fényében nézve joggal mondhatjuk, hogy nem jó. Ha viszont egy külön játékként nézzük, akkor a túlélőhorror játékok kiemelkedő darabjai között van a helye mind a történet, mind a megvalósítás miatt.